Láss világot!

Ismét megkésve jelentkezem, ezért úgy gondoltam itt az ideje bemutatni a "nem túl fenékig tejfel" oldalát az egyetem melletti külföldi szakmai gyakorlatnak. 

Elegem van.

Sokáig gondolkoztam, hogyan tudnám leírni – hogy ne bántsak meg senkit – őszintén a tapasztalataimat.

 Az elején leszögezném, hogy igyekszem nem offenzíven leírni a véleményemet. Jelenleg a türelmi képességem küszöbén ácsorgok/taposok. Nem panaszkodni szeretnék, hiszen tisztában vagyok vele, hogy hatalmas lehetőséget kaptam az élettől szakmailag. However úgy gondolom, hogy néha kötelezőerejű őszinteséggel kell prezentálni az árnyoldalt. Semmiért nem cserélném el azt az érzést, amikor a bérelt lakásból kilépek és az első dolog, amit megpillantok az a Sagrada Família.

A szakmai gyakorlat - főleg, ha azt a hallgató bármely külképviseleten tölti - néhol megerősíti, néhol pedig legyengíti az ember idegrendszerét. Rengeteg olyan felelősségteljes feladat van rábízva, ami maximális figyelmet és koncentrálást igényel. Így határozottan állíthatom, hogy a gyakornokok nem pihenhetnek egy percet sem, a nap hiába áll 24 órából, valószínűleg 26 órás figyelmet követel meg a munka és a betöltött feladatkör.

Személyes példából kiindulva: 2018. december 19-én utaztam haza Barcelonából Magyarországra. Előtte lévő napokon a Barcelonai Főkonzulátus a Visegrádi Négyek együttműködésében hatalmas volumenű karácsonyi koncertsorozatot tartott a San cugati Monostorban és a Santa María del Mar Kolostorban. Mindkét koncert közel 300 nézőt vonzott. A barcelonai koncerten a konzuli testület számos tagja, a spanyol és katalán hatóságok, a gazdasági élet és a hadsereg különböző fegyvernemeinek képviselői mellett sport- és egyetemi intézmények vezetői is részt vettek. Fontosnak tartjuk kiemelni, hogy többen a családjukat is elhozták a hangversenyre, ami egyrészt Főkonzulátus kulturális tevékenységének az elismerését jelenti, másrészt méltó befejezése a Családok Évének. A koncerten a barcelonai magyar közösségből is szép számmal képviseltették magukat, több mint hatvanan.
A hangversenyek előkészülete, helyszíni teendők és az utómunkálatok miatt minden nap reggel 9-től dolgoztunk és kb. hajnali 1-2 óra körül estünk haza. A bejegyzésben csatoltam pár képet a koncertsorozatról.

Tehát, hazautazásom előtt is több, mint 12 órát dolgoztam naponta. Itt jön a csavar a történetbe, mert alapból 12 tantárgynak a teljesítése várt még rám összesen 3 hét alatt – beleértve a karácsonyt és az újévet, amit általában az ember a családjával és szeretteivel szeretne tölteni. Felindulásom szülőatyja mégsem a vizsgák és a beadandók mennyisége, hanem az egyetemi oktatók hozzáállása. Annyi szerencsém van, hogy nem vagyok egyedül, több csoporttársam is ezt a félévét külföldön töltötte tanulmányi úton, vagy szakmai gyakorlaton. A közösséghez tartozás tudata alapból megnyugtatja az embert, főleg ha ugyanolyan „hányatott sorsú” egy cipőben eveznek. Hozzátenném mellékesen, hogy nem panaszkodás miatt írom ezt a bejegyzést, de gondolom mindenki – ahogyan én is szerettem volna előre tudni – kiváncsi a PRO-KONTRA érvekre egy külföldi ösztöndíjjal kapcsolatban.

 Nem szeretnék név szerint senkit kiemelni. Voltak olyan oktatók akik készségesen segítettek – nem, nem kivételeztek, egyszerűen megértettek minket, illetve a helyzetünket – voltak olyanok, akik ráadásul ezzel párhuzamosan még hátrányban is részesítettek minket, pedig mégis az egyenlőség van hirdetve a felsőoktatásban.

Külön ismételten kiemelném, hogy Barcelonában rengeteget dolgozom és ebben a három hétben sem tudtam a családommal lenni, hanem hajnalig tanultam.

Ez mellett szignifikáns logisztikai megoldást igényel, hogy összeegyeztesd a kinti tantárgyaidat/szakmai gyakorlati elvárásokat és az otthoni kurzusok teljesítését. Többször harcolnod kell az igazadért, fejben kell tartanod/vagy utána kell az e-mailjeidet böngészni, hogy melyik tanárnál mi a követelmény. Talán a történet pikantériáját az adja, hogy sokszor maguk az előadók nem emlékeznek arra, hogy egyáltalán aláírták-e az egyéni tanrendet, és ilyenkor jön a jól megérdemelt-bizonyíték erejével bíró screenshot.
Az, hogy mások kételkednek benned egy dolog, de az, hogy sokszor te magad is kétségbevonod a saját igazságodat, az igazán lélekölő tapasztalat.

A gyakornokságom február 1-ig szól. A misszióvezető kérésére vissza kellett utaznom Barcelonába január 15-én a hajnali géppel. A repülőm pontosan reggel 8:45-kor szállt le és a reptérről jöttem is a konzulátusra dolgozni.

Felháborítónak tartom, hogy pár oktató csak 1-2 vizsgaalkalmat hirdet meg decemberben és januárban, tehát önhibámon kívül volt olyan vizsga, amire alapból nem tudtam volna elmenni. Páran felajánlották a skypeon történő vizsga lehetőségét – holott elvileg papíron ez nem megengedett – és voltak olyanok is, akik első kézből elutasították.
Kérdem én, teleportálni kell tudni megtanulni, ha az ember egy kis pluszt szeretne hozzátenni az önéletrajzához és megfelelő szakmai tapasztalatot szeretne szerezni külföldön? Az a kérdés, hogy mi is élvez priorítást többször is körvonalazódott a fejemben. Nem pont úgy van, hogy „etetni kell a juhot, ha nyírni akarjuk”?

A 12 tárgyból 9-et tudtam abszolválni és életemben nem fordult még elő velem, hogy valamelyik tárgyat csúsztatnom kellett volna, önhibámon kívül.

Még az sem biztos, hogy abból a 3 tárgyból lesz vizsgakurzus meghirdetve a következő félévben, ami elég kényes szituáció lenne, mivel most fogok diplomázni hivatalosan júniusban.  Általában mi fiatal felnőttek még abba a hibába esünk, hogy az emberi kapcsolatokhoz általában jóhiszeműen állunk, hogy egy win-win szituációban segítőkészen támogatják a másikat és együttműködnek. Na, hát ez a való életben úgy néz ki, hogy a win-win csak akkor működhet, ha valaki 2x win.

Mi ebből a tanulság? Az, hogy mindig küzdened kell az igazadért, mert a beletörődés semmire nem ad megoldást és még több problémát/aggodalmat szül. A hallgatók mindig csak NEPTUN kódok lesznek, a küzdelem folyamatos azért, hogy ne csak 1 feledésbe merült név legyél a rendszerben.

Milyen is lenne Barcelona? Szép - szép a munkahely ablakából. Még ha több távoli/bele-nem-látó ismerős irigykedik is a külföldön  töltött tanulmányi utad/szakmai gyakorlatod miatt, te akkor is tudod, hogy: még mindig egy kezeden tudod megszámolni hány pohár bort ittál az 5 hónap alatt, még mindig nem tanultál meg szörfözni, még mindig nem volt időd beutazni az országot, még mindig nem szereztél barátokat és életre szóló kapcsolatokat és a nap végére még mindig hulla fáradtan esel be az ágyba és a lefekvés előtti utolsó gondolataid a holnapi napiteendők körül forognak.

Ahogy mindennek, ennek is megvan a jó és rossz oldala, így mivel a bejegyzésben 90%-ban az árnyoldalt taglaltam, így a végére megemlítenék pár jó szót.

Rengeteget tesz hozzá az életedhez a személyiségedben és a szakmai tapasztalatodban is. Az, hogy lehetőséged van megismerni egy külföldi ország kultúráját megér minden pénzt. A türelmi és alkalmazkodási képességed, precízitásod, teljesítési vágyad egyaránt nő. Az önéletrajzodban Joker-nek számít fél év tapasztalat külföldön. Nagyon hálás vagyok az egyetemnek, a Tempus Közalapítványnak, a Főkonzul úrnak és a segítőkész oktatóknak is, hogy lehetőségem volt külföldön megpróbáltatni magam.

A bejegyzést pedig egy Edison idézettel zárnám: Ha mindazt megtennénk, amire képesek vagyunk, szó szerint saját magunkat is elkápráztatnánk.